Integráció - halljuk lépten-nyomon a szót, ám valódi jelentésével és azzal, mindez hogyan valósítható meg a gyakorlatban csak keveset tudunk. Milyen is az integráló oktatás, és kik részesülhetnek benne? Hogyan valósítható meg a gyakorlatban - és egyáltalán: miért van rá szükség?

Integráció kontra szegregáció

Míg az integráció szó egységesítést, a sajátos nevelési igényű (SNI) és a „normál képességű” gyermekek együttnevelését-oktatását jelenti, addig szegregáció fogalma alatt az SNI és az ép gyermekek külön intézményekben, eltérő módszerekkel történő oktatását értjük. Az elmúlt tizenöt évben a hazai pedagógiai gyakorlatot túlnyomórészt ez utóbbi modell jellemezte. 1993-ban azonban a közoktatási törvény lehetőséget adott az integrált oktatás megvalósítására. Erre egyfelől az egyre csökkenő gyermeklétszám miatt volt szükség, másfelől az SNI gyerekek későbbi szociális beilleszkedését igyekeztek ily módon elősegíteni. Szegregált neveléssel ugyanis az iskolai oktatás-nevelés során az SNI és a többségi tanulók egymásról tudomást sem véve élik hétköznapjaikat. Ez pedig jelentősen megnehezíti egymás elfogadását, a toleranciára nevelést, s az SNI gyerekek későbbi társadalmi integrálódását.

A sajátos nevelési igény fogalmán hazánkban a testi fogyatékosságokat, értelmi fogyatékosságok különböző fajtáit, valamint a pszichés fejlődés zavarait – például a diszlexiát, diszkalkúliát, diszgráfiát – értjük. Ennek tényét a Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértői és Rehabilitációs Bizottság állapítja meg. A komplex vizsgálat gyógypedagógiai, pedagógiai, orvosi, és pszichológiai részekből tevődik össze. A bizottság a vizsgálat eredményei alapján szakértői véleményt ír, melyben javaslatot tesz az oktatási intézmény megválasztására is.

A gyakorlatban…

„Kezdetben elég nehéz volt a többségi pedagógusoknak alkalmazkodni az integrált oktatás teremtette új helyzethez. Ott indult a dolog, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek szakvéleményeit ők is megkapták, de nem igazán tudtak mit kezdeni a szakzsargonban íródott papírokkal.” – meséli Óváriné Kalamár Judit a zalaegerszegi Landorhegyi Általános Iskola fejlesztőpedagógusa. Ma már, ha a pedagógusok megnéznek egy szakvéleményt, ki tudják szűrni belőle a számukra fontos információkat. Ezután pedig az iskola fejlesztőpedagógusával egyeztetnek, megbeszélik a pedagógiai teendőket, gyakorlati segítséget kérnek.

Ugyanezen a véleményen van Scheiber Judit a Landorhegyi Általános Iskola tanítónője is. Mint mondja, „a Nevelési Tanácsadóból kapott szakértői véleményekhez - kezdetben - akár gyógypedagógiai szótárt is mellékelhettek volna.” A folyamatosan változó fogalmakkal való ismerkedés ma is tart, de szerencsére vannak kifejezetten a többségi pedagógusoknak rendezett tanfolyamok, ahol az elmúlt években megszerzett tudás tovább bővíthető.

A fejlesztőfoglalkozások többnyire a délutáni órákra tolódnak, mivel a tanórákról nem nagyon lehet kihozni a diákokat, még akkor sem, ha felmentést kaptak az adott tárgy értékelése alól. Így viszont sokszor a gyerekek szabadidejéből vesznek el időt ezek a plusz órák. A kéttanáros rendszer - amikor a többségi pedagógus és a gyógypedagógus egyszerre foglalkozik az osztállyal - hazánkban még nem igazán honosodott meg. Ezt elsősorban a többségi pedagógusok szemlélete akadályozza: a pedagógusok megszokták, hogy csengetés után bemennek az osztályba, becsukják maguk mögött az ajtót, és nincsenek ahhoz hozzászokva, hogy „szinkronban” tanítsanak egy gyógypedagógussal. Másrészt nemigen akad egy osztályon belül olyan homogén részképességzavarral küzdő csoport, akikkel megvalósítható lenne a kéttanáros modell.