Ki és mikor mondott utoljára jót a mai magyar szinkronról? - akár sokmilliós kérdés is lehetne egy népszerű kvízshowban. Másfelől pedig hogyan is lehetne elfelejteni a Született feleségek, vagy a Jóbarátok magyar hangját, vagy milyen lenne Al Bundy Csuja Imre nélkül? Merre próbálkozhat az, aki szeretne bekerülni ebbe a szakmába?

Mit ér egy tanfolyam?

„Nálunk egy évfolyamon általában tíz-tizenketten tanulnak, és a végzőseink közül körülbelül a fele jut munkához, kisebb-nagyobb feladatokhoz”- állítja Kaiser László, a Hungarovox stúdió és kiadó vezetője, iskolájukba rendszerint két-háromszoros túljelentkezés van. A kétéves tanfolyam ideje alatt beszédtechnika órákon, helyzetgyakorlatokkal, ének- és hangképzéssel, valamint versmondással képzik a résztvevőket, de a szinkronizálást alapvetően színészi feladatnak tekintik. „Nagyon sok színészmesterség óránk volt, ahol klasszikus darabokon edződtünk. Az első év végén például egy Lorca-darabból, a Bernarda Alba házából vizsgáztunk” – mondja az [origo]-nak Bolberits Zsófia, aki tavaly végzett, és már többször is alkalmazták, igaz, eddig csak kisebb szerepekben. „Engem heti két-három alkalommal hívnak, a legkülönfélébb munkákra: volt már mozi, sorozat, de számítógépes játékot is szinkronizáltam. A fiúk azért jobb helyzetben vannak, mint a lányok, ugyanis, akárcsak a színházban, itt is sokkal több férfiszerep van.”

Szinkronizáló nemzet

Egy sajátos megközelítés szerint kétféle nemzet van: feliratozó és szinkronizáló. Magyarország – német mintára – az utóbbiba tartozik, és egyes vélemények szerint ezen ma már, ha akarnánk sem tudnánk változtatni. „A magyar lakosság ma már nem is képes olyan tempóban olvasni, hogy feliratos filmeket élvezhessen – erre vonatkozólag pár éve tudományos kutatási eredményeket is közzétettek elérhetetlen folyóiratokban” – írja Spiró György egy 1996-ban megjelent cikkében, ahol szigorú bírálattal illeti az egyre híguló szinkronszakmát. A minőség visszaesésének oka elsősorban a gyártási feltételek radikális megváltozásával magyarázható: több csatorna, több műsor, feszítettebb tempó, üzemi termelés, egymás alá ígérés, és az ezekből következő, törvényszerű szétforgácsolódás. Kaiser László szerint ennek ellenére nem kell mindjárt megkondítani a vészharangokat: „Állítom, hogy nincs válságban a magyar szinkron, bár azt el kell ismerni, a korábbi időkhöz képest érzékelhető a minőségi lazulás.” Csak összehasonlításképp egy adat: az aranykornak nevezett hetvenes években Magyarországon évi tizenkétezer percnyi szinkronizálás született, ma ez megközelítőleg háromszázötven-négyszázezer perc. Munka tehát van, még ha a minőség változó is. 

Tanárok, tanrendek, tarifák

Eltérő koncepciók és tarifák jellemzik a hazai szinkronképzőket, válogatni tehát jócskán lehet. A már említett Hungarovox tanárai között olyan nevekre bukkanunk, mint például Dallos Szilvia és Detre Annamária színésznő, Illés Györgyi beszédtechnika tanár, vagy Dinnyés József énekes. A képzés hossza itt viszont nem a megszokott egy év, hanem kettő. Ennek következményeképp a tandíj és több: az első tanévben havi huszonötezer, a második tanévben havi harmincezer forint - összesen húsz részlet, amelyet a második tanévvégi, húszezer forintos vizsgadíj egészít ki, ami így összesen ötszázhetvenezer forintot tesz ki.

Ennek az összegnek közel a felét kéri el az Első SzinkronszínészKépző (jegyzettel, vizsgadíjjal együtt kétszázhetvenezer), ahol most szeptemberben már a huszonnegyedik egyéves tanfolyam indult el érettségizettek számára. Az iskola kilenchónapos képzést nyújt, hetente két nap, szerdán és csütörtökön délután fél négytől este kilencig. „Oktatási programunkban alapvető a beszédkészség fejlesztése, az esetleges rossz hangzókat logopédus segítségével javítjuk, fejlesztjük a hangos olvasási készséget.” - mondja lapunknak Demjén Imre az Első SzinkronszínészKépző vezetője. A képzés során a delikvens többek közt megtanulja „használni a mikrofont, amibe csak a laikus hiszi, hogy elég belebeszélni” Ezenkívül még meg kell ismerni a szöveglistát, a fény és hangjelzéseket, továbbá megtanulni értelmezni a rendezői utasításokat. Az Első SzinkronszínészKépzőben a tananyagot és a szakmához szükséges készségeket háromszázkilencvenkét órában sajátítják el, fejlesztik a tanulók.

A Zsámba szintén kilenc hónapos tanfolyamán elsősorban a hangképzésre fektetik a hangsúlyt. Gyakorlatot kell szerezni a helyes beszéd- és énekhangképzésben, szép magyar beszédben, színészmesterségben, az érzelemgazdag kommunikáció területén, a játék- és animációs filmek szinkronizálásában, valamint meg kell ismerkedni a szinkronasszisztensi feladatokkal - áll az iskola honlapján, ahol egy összegben kétszázharmincezer forintot, részletfizetés esetén kétszáznegyvenhatezer forintot kell kifizetni.

Művészet, vagy iparos mesterség?

„A szinkronizálás lehet művészet, de csak akkor, ha művészi szinten csinálják” – mondja a Vígszínház művésze, Csőre Gábor, aki kölcsönözte már hangját Wong Kar-Wai híres, Szerelemre hangolva című filmjéhez, de ő volt a Pókemberben a címszereplő, A gyűrűk urában Zsákos Frodó, illetve a South Parkban Cartman. „Szinkronban még művészi fordítás is van, olyan, amikor a fordító szájra írja a magánhangzókat.” Csőre egyébként még gyerekszínészként kezdett el szinkronizálni a Magyar Rádió gyermekstúdiójában. „Anélkül, hogy bárkit megsértenék, azt kell mondanom, hogy ebben a szakmában kétféle ember van: olyan színész, aki szinkronizál, illetve szinkronizáló ember. A műfaj lényege, hogy mikrofon előtt kell reprodukálni mély emberi érzelmeket, amelyeket színpadi tapasztalat nélkül ilyen feszesen egyszerűen nem lehet. De ez meg is látszik: az igazi színészek érzelmileg sokkal hitelesebbek.”

Mennyit lehet szinkronizálással keresni?

Ha időarányosan nézzük, akkor legjobban természetesen a reklám fizet: egy sima rádiószpottal harminc-hatvanezret, egy tévés reklámmal ötven-százezer forintot lehet keresni, de a legnevesebb színészek esetében ez az összeg akár milliós nagyságrendű is lehet.

A film természetesen egy másik világ. Itt a honoráriumot az ún. tekercsszámok szerint állapítják meg: a filmet a szinkronrendező „tekercsekre” bontja fel, ami egy húsz-harminc másodperces filmrészletet jelent. Ennyi szinkronizálásért kétszáz-kétszázötvenezer forint jár, (van, aki kétszázötven-háromszáz, sőt négyszáz forintot is megkereshet), és egy óra alatt akár harminc tekercset is fel lehet venni. Ez minimum hatezer forint, természetesen számlára. (A nagyobb nevek sokszor nem tekercsszámra dolgoznak, hanem órabérre, vagy munkára, náluk az órabér körülbelül tízezer forint körül mozog.) Mindez tehát azt jelenti, hogy egy százperces filmért nagyjából negyvenezret fizetnek, de nem ez a jellemző. Amíg valaki „beeszi” magát a szakmába, sokat kell „tömegeznie” (háttérben örvendezés, vagy elégedetlenkedés), vagy bevállalnia egy két-három tekercses mellékszerepet kb. kétezer forintért.

A helyzet pedig előreláthatóan nem fog javulni, sőt: „Nem hiszem, hogy a mai szinkron válságban lenne, inkább azt mondanám, hogy a nagyfokú igénytelenség a jellemző. Ráadásul ez tovább fog romlani, ugyanis a digitális televíziózás majd újabb műsorcsatornák megjelenését eredményezi, és a bővülő magyar nyelvű műsorigény megfelelő háttér hiányában a már meglévő igénytelenséget fogja növelni.”- jósolja Demjén Imre. „Sok múlik a megrendelőkön. A kérdés az, hogy a jövőben áldoznak-e majd a minőségi szinkronra.” Nem túlzás azt állítani, közös érdekünk, hogy áldozzanak.