"A hangszeres zene csúcsa az éneklés" - járja a mondás a zenészek között. Énekessé válni pedig nem egyszerű, és nem kockázatmentes feladat: a hang folyton változik a korral - és ameddig a pályán van az ember, addig sem biztos a megélhetés. Tanulni azonban mindenképp érdemes, hiszen az éneklés boldoggá tesz.

Az alapfokú énekhang képzés a normál zeneiskolákban zajlik, amelyből szinte minden kerületben és kistérségben találunk legalább egyet, legtöbbször egy általános iskolához vagy gimnáziumhoz csatolva. A képzésben elvileg (és jogosan) csak azok vehetnek részt, akik tanulói viszonyban állnak, valamilyen, legfeljebb középfokú oktatási intézménnyel. A gyakorlatban azonban kevés zeneiskola engedheti meg magának, hogy elutasítsa a „túlkoros” érdeklődőket, hiszen a tandíjat- ami egyébként minimális összegű- ők is befizetik, és pénznek pedig természetesen mindig híján vannak a művészeti képzések.

A zeneiskolákban a „magánének” elnevezésű kurzusra érdemes jelentkeznie a jövendőbeli énekművészeknek, ennek keretében folyik ugyanis a legszéleskörűbb oktatás. Az alapfokú képzésbe többnyire teljesen képzetlen hangú tehetségek érkeznek, ezért a zeneiskolák legfontosabb feladata a regiszterek közötti átmenetekkor létrejövő törések megszüntetése, elfedése. Az első másfél évet ezért az alapok elsajátításával – hangképzéssel - töltik a tanulók, éneklés és levegővétel- technikával, hogy úgy tudjanak énekelni, hogy az ne okozzon fájdalmat, ne erőltessék túl a hangszálaikat a leendő művészek.

Az alapozást követően a növendékek a zeneművészet klasszikusaival ismerkednek meg, a régi gregorián énekektől kezdve akár a húszas évekbeli new jazz-ig, az pedig a tanáron és a diák érdeklődésén múlik, hogy melyikre fordítanak nagyobb figyelmet. A zeneiskolai képzés azonban- sok delikvens legnagyobb sajnálatára - nem merül ki az éneklés technikai fogásainak oktatásában, a gyerekeknek kötelezően szolfézs órára is kell járniuk, ahol zeneelméletet, zenetörténetet tanítanak nekik. Ezenkívül a folytonos, akár házon belüli, akár iskolák közötti gálákkal, zárókoncertekkel és versenyekkel a diákokat valamelyest igyekeznek a színpadi szereplésre is felkészíteni. A képzés végén, mivel nincs igazából hivatalos „vége” a magánének kurzusnak, a tanulók nem kapnak végbizonyítványt, mindössze a sima iskolai bizonyítvány zeneiskolai változata a őrzi majd a kemény munkával töltött évek hivatalos nyomát.

Hogy mennyire hasznosak, és mennyire működnek jól ezek a zeneiskolák? Nyilván intézménye válogatja, de például Vidos Anna, aki már négy éve az Ádám Jenő Alapfokú Ferencvárosi Zeneiskola tanulója, saját bevallása szerint nagyon sokat tanult a tanáraitól: „Ez alatt a négy év alatt, azt hiszem, megtanultam énekelni. Az előtt csak danolásztam.”
Alapfokú magánének kurzusokat természetesen nem csak az állami zeneiskolák kínálnak, rengeteg magántanár és magániskola is létezik. Nagy hátránya ezeknek a képzéseknek, hogy egy óra akár kétszer-háromszor annyiba is kerülhet, mint egy zeneiskolában. Ugyanebben rejlik persze az előnyük is: a magasabb tandíj miatt ezek az iskolák jobban felszereltek, némelyikben, például a Starworld Music Schoolban hangstúdióban is kipróbálhatják magukat az énekespalánták.

Mint manapság már szinte mindenből, éneklésből is lehetséges középfokú, OKJ-s bizonyítvány szerezni, mégpedig rögtön két fajtát szórakoztató zenész I. és szórakoztató zenész II. képesítést kaphat az, aki valamelyik konzervatóriumban három, illetve négy évet tanul. „Természetesen főleg nem ezekért a papírokért érdemes konziba járni. Hiszen képzelheted, hogy ha valaki könnyűzenei előadó lesz, az első próbán nem a papírjait fogják nézegetni…” - mondta el az [origo] kérdésére Farkas Balázs, aki a Kőbányai Zenei Konzervatórium ének-szakos hallgatója. - „ A kapcsolatok, és az, hogy a tanáraink állandóan nyitogatnak minket új stílusok felé, és folyton bővítik az érdeklődési körünket, sokkal többet ér. És persze a tudás is, amit három év alatt a fejünkbe gyömöszölnek.” Magát a papírt egyébként a zeneakadémiai felvételin se kérik, persze a követelményeket elolvasva átfogó zenei előképzettség nélkül nem igen lehet felvételt nyerni. A konzervatórium másképp is segíti azokat, akik tovább tanulnának zenei pályán: tanáraik nagy része – például Póka Egon, Tóth János Rudolf és Fekete Kovács Kornél – amellett, hogy nagynevű zenész, a Zeneakadémián is tanít, így diákokat már a felvételi előtt is ismeri.

A Kőbányai Konzervatóriumban mind az egyéni, mind a csoportos oktatásra nagy hangsúlyt fektetnek. Ez utóbbi a heti négy órás zenekari gyakorlat formájában valósul meg, ahol zenei preferenciájuk szerint csoportosulnak a diákok a rockosabb, dzsesszesebb vagy akár klasszikusabb karvezetők köré. A főtárgyat – jelen esetben az éneket – a diákok mindennap egyéni képzés keretében tanulják - így valóban elmélyült, szakmai tudásra tesznek szert, saját stílusuknak és képességieknek megfelelően. Sok zeneelméleti, zenetörténeti és egyéb elméleti tárgyat, a negyedik évben például pedagógiát és pszichológiát is tanulnak a konzisok, ezt természetesen már osztályonként. Zongorázni pedig mindenkinek kötelező megtanulnia, főhangszerétől függetlenül.

Az énekes szakmában, mint minden művészi szakmában az elhelyezkedés nem feltétlenül végzettség függvénye, sokkal inkább a tehetségé. Persze az olyan nívós helyekre, mint az Opera, manapság már csak felsőfokú zenei végezettséggel lehet bekerülni. „Régebben még volt olyan, hogy felvettünk utcáról beesett, istenadta őstehetségeket” – meséli Várkonyi Judit, az Operaház sajtósa. „Mára azonban nagyon megnőtt mind az operaénekesi rang nívója, mind a zenei diplomások száma, így inkább közülük válogatunk. Félig képzett autodidakták ma már nem jöhetnek szóba.” Mégpedig az évente egyszer rendszeresen megrendezett színpadi meghallgatáson, amikor bizonyos szerepekre keresnek megfelelő hangokat. Az éves meghallgatás az újságokban álláshirdetésként jelenik meg, és egyaránt részt vehetnek rajta az Operában már játszó, illetve friss tehetségek is. Van persze olyan is, hogy Fischer Ádám, az intézmény zenei gazgatója soron kívüli meghallgatást tart a számtalan telefonon vagy e-mailen érdeklődőnek.

A kórusokkal, akár az egészen híresekkel is, hagyományosan más a helyzet - bár ott is egyre inkább tendencia, hogy csak szakirányú végzettségűeket alkalmaznak. „Engem például úgy vettek fel a Honvéd Kórus férfikarába, hogy csak zeneiskolába, és magántanárhoz jártam, járok.” – mondta el az [origo] kérdésére Nagy Viktor.- „ Egyszerűen felhívtam az akkori karvezetőt, aki behívott egy meghallgatásra. Itt felmérte hangminőségemet, az intonációmat, és az előadói képességeimet, sőt, az elméleti tudásomat is - hogy tudok e például kottát olvasni, vagy felismerek-e egy leütött hangot. Ekkor csak megjegyzett mint potenciális kórustagot, és később, amikor üresedés volt, behívott még egy meghallgatásra, amikor már konkrétan az állás volt a tét.”

A kórustagok, csak úgy, mint az operaénekesek nagy része, közalkalmazotti státusban van, és ehhez mérten kapja fizetését is. Persze a munkarendjük korántsem olyan megkötött, mint egy tanárnak. A Honvéd Kórus tagjai például naponta három órát próbálnak, ehhez jön még hozzá a koncertek és főpróbák munkaórája. Így persze néha túlcsúsznak megengedett limiten és akkor szabadnapot kapnak.

Út tehát sok van - a célt azonban nehezebb elérni, ha mindenáron az Operában, profi kórusban szeretnénk énekelni - vagy a könnyűzenei színpadokat szeretnénk meghódítani. Ha azonban csak énekelni szeretnénk, saját kedvünkre és örömünkre: irány egy zeneiskola, egy magántanár. Az egyik olcsóbb - és számos kisiskolás társaságában vehetünk részt az órákon -, az utóbbi kissé drágább mulatság, de tudjuk, vannak ennél sokkal költségesebb hobbik is.