A legtöbb ember álmodozott már arról, hogy valamelyik nyugat-európai ország egyik nagy hírű egyetemén tanul, ahol a campus ódon könyvtárában Nobel-díjas professzorok óráira készül fel. Hortobágyi Linda, aki egy évig volt Franciaország egyik legjobb hírű egyetemének, a Science Po Paris-nak a diákja az [origonak] mesélt megvalósult álmairól. 

Mit kellett ahhoz tenned, hogy felvegyenek egy ilyen elit intézménybe? És egyáltalán, hogyan kerültél éppen Franciaországba?

Franciaország szeretete még tíz éves koromban kezdődött, amikor egy Bretagne környékén éltünk, mivel anyukám egy tanévet ott tanított. Francia tudásom alapjait is akkor sajátítottam el, aztán amikor visszajöttem, a veszprémi francia kéttannyelvű gimnáziumba jártam. A gimiben pedig, mivel franciául érettségiztünk, adott volt a lehetőség, hogy franciaországi egyetemekre felvételizzünk. Ehhez az érettségin elért pontszámokon túl szükség volt két ajánlólevélre is a középiskolai tanáraidtól, ezek együtt alkotják a „pályázó dossziét”, ilyenje minden francia felvételizőnek van. Ha elég jó a dossziéd, akkor részt vehetsz a szóbeli fordulón is. A Sciences Po esetében ezt Pesten tartották, mivel én a Közép-Kelet Európai tanszékre felvételiztem, ami nem azt jelenti, hogy csak ennek a térségnek a problémáival foglakozik, hanem hogy innen toborozza a diákjait, ugyanígy van kar a spanyol ajkúaknak és az araboknak is, de az oktatás mindegyiken franciául folyik.

És miért pont a Sciences Po-t választottad a rengeteg francia egyetem közül?

Igazából nem tudnám megmondani, hogy miért. Eredetileg nem is jelentkeztem oda, aztán valahogy „beúszott” a képbe, talán mert nagyon jó dolgokat hallottam róla, hogy itt képzik a brüsszeli bürokrata és diplomata elitet, meg az is nagyon szimpatikus volt, hogy az öt éves képzésből kettőt szakmai gyakorlaton kell tölteni egy Franciaországtól és a saját hazádtól különböző országban.

Gondolom egy ilyen magas színvonalú képzésnek az ára sem éppen alacsony…

Ezen az egyetemen  a tandíj nem állandó összegű, hanem a szüleid előző évben fizetett adójából számolják ki, tehát keresetarányos, és nullától 5000 euróig terjedhet. De nekem szerencsém volt, mivel még itthon megnyertem egy francia állami ösztöndíjat, így ők „fizettek” helyettem, sőt, havonta 500 euró támogatást is kaptam. Ezt az ösztöndíjat egyébként a Francia Intézeten keresztül utalták. Konkrétan ez a juttatás azóta már megszűnt, de az Intézeten keresztül sok más ilyen jellegű támogatás elérhető. Elegendő utánajárással mindenféle szociális támogatásra szert lehet tenni az egyetemen belül is, mint például tandíj- és lakhatási támogatás. Ezek megszerzéséhez  a CROUS nevű intézményhez kell fordulni -   de csak ha már van diákod, előtte nem tudnak veled mit kezdeni -, ami általánosan foglalkozik a különböző egyetemek szociális ügyeivel, ezért a legtöbb nagyvárosban megtalálható, a honlapjáról pedig minden szükséges dokumentum letölthető. Szociális alapon osztják el egyébként a kollégiumi helyeket is, amelyek ráadásul nem olyanok, mint nálunk, hanem mindenkinek külön szobája lehet. Aki nem kap kollégiumi elhelyezést, annak a legésszerűbb lakást vagy  szobát bérelni, ezek árai Dijonban, ahol én laktam háromszáz és ötszáz euró között mozogtak. Én például kaptam lakhatási támogatást is, ami kétszázhetven eurót jelentett havonta. Ezek a szociális ösztöndíjak azért is jönnek nagyon jól, mert az egyetemi terhelés mellett aligha bír bárki is munkát vállalni.

Mennyire nehéz helyt állni egy ilyen elit képzést nyújtó intézményben?

Több szempontból is nagyon nehéz, olyannyira, hogy én például egy év után inkább otthagytam az egyetemet, noha öt évre vettek fel, mert úgy éreztem, hogy még túl fiatal vagyok egy hasonló képzéshez és váltani szeretnék.  Még a kéttannyelvű gimnázium és a francia nyelvű érettségi sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy könnyedén boldoguljak a tananyaggal, ami egyébként még magyar nyelven is megterhelően sok lett volna… Ott az életritmus is egészen más volt, ugyan csak tizenegyre kellett beérnünk az egyetemre, de gyakran ott voltunk bent este tízig vagy még tovább, mert a heti körülbelül negyven óra mellett kötelező volt valamilyen iskolán kívüli tevékenységben is rész venni. Én például rádióműsort szerkesztettem, mások konferenciákat, összejöveteleket szerveztek. Miután kiszabadultunk az egyetemről, általában a „kötelező” bulik felé vettük az irányt. Azért mondom, hogy kötelező, mert muszáj volt lazítani, különben az ember nem bírta volna az iramot és teljesen becsavarodott volna. A bulikról aztán három-négy óra felé mindenki hazaszivárgott tanulni, vagy megírni másnapra egy húsz oldalas kis „esszét”, ugyanis néha előfordult például olyan, hogy huszonnégy órát kapott egy-egy tanulócsoport arra, hogy egy nagyobb, egy  héten át oktatott témából elkészítsen egy száz oldalas beszámolót. Hétvégéken pedig, ha tehettük, körbe utaztuk az országot mindenféle konferenciákat járva, főleg Párizsba jártunk fel sokat, ugyanis a Közép-Kelet Európai tanszék campusa Dijonban van, de az egyetem egyébként párizsi székhelyű. Külföldre is utaztattak minket, többször voltunk például Brüsszelben. Úgy egészében véve hatalmas volt a sokk: összeadódott a kulturális, az első egyetemi év és a saját lábra állás sokkja. De ez nem azt jelenti, hogy visszacsinálnám az egészet, újra kimennék, ha mindezt előre elmondták volna, akkor is.

Miért érte meg ennyire?

A Sciences Po egyik célja, hogy multidiszciplináris képzést nyújtson egy multinacionális csapatnak, hiszen csak a mi campusunkon tizenhat különböző országból voltak diákok. És mindehhez van az egyetemnek egy komoly infrastruktúrája, és vannak jól felkészült nagy tudású tanárai is, akik rengeteg csapatmunkával ösztönzik a nációk együttműködését, és azt is, hogy minél több nyelven kutassunk, olvassunk és vitatkozzunk. Ez már önmagában elég inspiráló közeg, a tempó pedig megkövetelte az állandó pörgést, amitől egy olyan szemléletet és munkamorált kaptam, ami még a mai napig a segítségemre van. Az egy év alatt megszerzett kapcsolataim közül sok azóta sem szakadt meg, ha Európa körútra mennék, akkor azt hiszem egy fillért sem kéne szállásra költenem. Mindent összevetve azt hiszem úgy lehetne a legjobban leírni ezt az egyetemet, mint egy olyan liftet ami a világ legmagasabb épületének a tetejére visz fel öt másodperc alatt. Ha kibírod a nyomást és a sebességet, akkor elég jól jársz, ha nem, akkor vigyázni kell, mert összeroppanhatsz. Mindenesetre megéri kockáztatni, és kipróbálni milyen is egy külföldi egyetemen tanulni.