Az idősebbek még emlékeznek azokra az időkre, amikor az egyetemen a vizsgák többsége szóbeli volt, és a professzorok személyesen hallgatták végig a hallgatókat. És mindannyian emlékszünk a rettegett általános- és középiskolai feleletekre is. A mai gyerekeknek és fiataloknak azonban nem biztos, hogy lesznek ilyen emlékei.

Mert hallgatóból csak egyre több lesz. Az eredmény pedig az, hogy egyre kevesebb figyelmet szentelnek egy-egy diáknak – legyen az általános iskolás vagy egyetemi tanuló. Az idő és a pénz csökkenésével pedig természetesen a kissé ódivatú, a célnak talán kevésbé megfelelő szóbeli számonkérésből lesz kevesebb.

Egyeduralkodó az írásbeli vizsga?

Mert leülni minden egyes diák elé, megérteni a gondolatmenetét, személyre szabott kérdéseket feltenni bizony időigényes dolog. A problémákra pedig kézenfekvő megoldást nyújtanak az írásbeli tesztek, amelyek ráadásul – legalábbis a néphit szerint – sokkal objektívabbak is, mint a szóbeli számonkérések.

Igazságos az írásbeli számonkérés?

Az írásbeli vizsgák tehát igazságosak, mert ott senkit sem értékelnek másképp a hajszíne, a dekoltázsa vagy édesapja ismeretségei miatt. Ahogy a vizsgáztató aznapi hangulata – reggeli romlott tej, házastárssal perpatvar, hülye tanszékvezető – sem befolyásolja az értékelést.

A látszat azonban – mint olyan sok másik esetben is – itt is csal. A standardizált írásbeli vizsga pedig már csak azért sem nyújthat objektív képet egy adott diák, csoport vagy egész korosztály teljesítményéről, mivel már a vizsgakövetelményeket is szubjektív módon határozzák meg. Az 1960-as években például a brit vizsgázók matematika számonkéréseinek jelentős részét az euklidészi geometriára vonatkozó kérdések tették ki, mára azonban nyoma sincs, körülbelül tíz éve teljesen periferikussá vált – áll Mátrai Zsuzsa tanulmányában.

Ebből azt is láthatjuk, hogy az egyes diákok mellett az egyes korcsoportok teljesítményének összehasonlítása is lehetetlen – „így nem adhatnak érvényes és objektív információt az iskolarendszer hatékonyságának változásairól sem” – mondja Mátrai Zsuzsa. Arról már nem is beszélve, hogy az egyes feladatokhoz rendelt pontszámok meghatározása is emberi feladat. És mint ilyen: szubjektív lesz, melyet a kor értékítélete befolyásol.

Jakab György középiskolai történelemtanár is egyetért azzal, hogy az írásbeli tesztek csupán megközelítések, az eredmények pedig csak viszonylagosan mérhetőek össze – egymáshoz hasonlíthatóak és csak az átlag állapítható meg belőlük. „Ahhoz, hogy valóban sztenderd teszteket kapjunk, minden iskolatípus, tanterv esetében újra kellene sztenderdizálni a vizsgákat. Figyelembe kellene venni például az Alföldön és a Dunántúlon tanuló iskolás különböző lehetőségeit, helyzetét” – mondja a pedagógus.

Személyre szabott

Az írásbeli egyeduralma azonban nem csak ennek alapján kérdőjelezhető meg. Mert bár a diákok többsége látszólag jobban fél a feleltetéstől és a szóbeli beszámolóktól, azért mégis vannak olyanok, akik sokkal jobban teljesítenek akkor, ha személyesen, adhatnak számot tudásukról. Ugyanezek az emberek pedig lehet, bajban vannak az írásbeli vizsgával. Ez pedig azt jelenti, hogy személyre szabott fejlesztésre szorulnak.

Fontos lenne a szóbeli számonkérés - az iskolában és az egyetemen is

„Ahogy elvárod az orvosodtól, hogy megvizsgálja, ki vagy, mi a pontos bajod, ahhoz képest az oktatásban sokszor csak általános megoldásokat kínálnak a diákoknak. A személyre szabott oktatás – amilyen például az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban folyik – megnézi, te ki vagy, mérések segítségével meghatározzák, pontosan miben van szükséged segítségre és arra dolgoznak ki fejlesztő programokat” – mondja Jakab György.

Ezek a programok azonban költség- és időigényesek, az átlagos iskolákban ilyesmire szinte soha nem kerül sor. Az egyéni igények felmérése elmarad, és így a hallgatók a számonkérések típusaira sem készülnek fel. Pedig ha valóban komolyan vesszük a különböző vizsgáztatási módszereket, akkor az iskoláknak, felsőoktatási intézményeknek eszközöket is kellene adniuk a hallgatók és tanulók kezébe.

„Ha fejleszteni akarom egy diák szóbeli készségét, akkor felveszem videóra a feleletét, együtt megnézzük, szembesítem a hibáival. Erre azonban nincs idő” – teszi hozzá Jakab György.

Tananyag versus képességek

Probléma azonban nem csupán ezzel van. Érdemes például aközött is differenciálni, melyik vizsgáztatási típust mire használjuk. Mert ahogy egyedül a standardizált írásbeli vizsgának, úgy a szóbelinek sem szabad egyeduralmat biztosítani.

Bloom szerint a megértésnek például hat különböző szintjét különböztethetjük meg. Eszerint beszélhetünk tudásról, megértésről, alkalmazásról, analízisről, szintézisről és értékelésről. E rendszer alapján a szóbeli és az írásbeli vizsga használhatósága világosan elkülöníthető. Míg az utóbbi az első három szintet tudja mérni – a tudást, a megértést és a megszerzett információ alkalmazásának képességét –, addig a szóbeli a magasabb értelmi funkciók ellenőrzésére alkalmas. A diákban kialakuló struktúrák, tudásrendszerek stabilitását, rugalmasságát vizsgálhatjuk vele.

Egészen pontosan: vizsgálhatná vele a tanár, aki időt szánna rá. Aki időt szánhatna rá. A gond azonban az, hogy a diák szóbeli képességeinek fejlesztése nem pusztán alternatív feladata egy képzőhelynek, sokkal inkább kötelező feladat – főképpen a hazai oktatásügy újkori rémei, a nemzetközi felmérések fényében. Kompetenciafejlesztő tananyagok, módszerek persze vannak, de persze ilyenkor is az unalomig ismert „kinek van erre ideje” ellenállásba ütközünk.

A PISA és társai megjelenése előtt a magyar oktatásügy büszkén felszegett állal állt a nemzetközi porondon, és mutogatta versenygyőztes diákjait, akik egyszerre tudtak Petőfit szavalni és fejben integrálni – de akik nem biztos, hogy eltaláltak a Moszkva tértől a Nagykörútig. Márpedig az új tesztek leginkább a használható tudást kérik számon – és nem az elvontat.

Ehhez hasonló használható tudás lenne, ha az iskolákban a diákok lehetőséget kapnának arra, hogy megtanuljanak – az írás és az olvasás mellett – beszélni is. Mert bármennyire is úgy gondoljuk, hogy beszélni már az oviban megtanulunk, az előadásmód fejlesztése, a szóbeli vizsgahelyzettel, a közönség előtt való megszólalással az iskola ismerteti elvileg össze a gyermeket. És ez a tudás – ellentétben a profira fejlesztett írásbeli tesztkitöltési készségekkel – a későbbiekben is használható lesz.